A gyűjteményről
A kötet dalszövegeit Juhász Nagy Vilmos gyűjtötte az ötvenes években. Többnyire ismert, népszerű versek. Különlegessé a gyűjtőmunkájának körülményei teszik az anyagot: túlnyomórészt börtönben kerültek lejegyzésre. Juhász Nagy politikai elítéltként – emlékeiből és rabtársai nótakészletéből merítve – rótta hártyavékony vécépapírra őket, majd jórészüket (1956-os, rövidre sikeredett szabadulásakor) hazamentette. A civil életben tovább rendezgette a céduláit. Halála után legkisebb lánya, Paulovics Józsefné Juhász Nagy Katalin látott hozzá a hagyaték újrarendezéshez és legépeléséhez.
Kiadványunk mind Juhász Nagy Vilmos, mind Paulovics Józsefné Juhász Nagy Katalin munkáját fi gyelembe veszi: a dalszövegeket a ’gyűjtő’ által meghatározott sorrendben közli, a legépeléskor kialakított elrendezés feltüntetésével együtt. (A számozásban elöl álló, vastagított az eredeti, a ’per’ jel utáni számjegy a későbbi pozíció.) Továbbá a gépirat azon törekvését, hogy az erősen rongálódott, így szöveghiányos dokumentumok tartalmát kiegészítse, teljessé tegye, részben követi. Ezt egyik-másik nóta ritkasága talán indokolja is. Ugyanakkor érzékeltetni akarja az eredeti cetlik sérüléseit, ezért a feltűnő hiányokra szögletes zárójellel – […] – hívja fel a fi gyelmet. Nyilván az ideális megoldás a teljes dokumentumhalmaz rendezett, fi lológiailag átfésült, facsimilében való közlése lett volna, ám erre ez idő szerint nem kínálkozott lehetőség. A kutatás jelenlegi színvonalán meg kell elégednünk azzal, hogy a nótagyűjtemény dokumentumjellegét és forrásértékét bemutassuk, ezzel mintegy megnyitva az utat a további vizsgálódások előtt. Külön hangsúlyoznunk kell, hogy nem korrigáltuk a dalszövegek ortográfi áját, vagyis megtartottuk az eredeti írásmódot és helyesírást. Noha számos eltérést tapasztaltunk az akadémiai szabályzattól, a könnyebb olvashatóság kedvéért nem zsúfoltuk tele helyesbítésekkel/lábjegyzetekkel a kötetet. Csak néhány típushibát említünk: magánhangzó hosszúsága-rövidsége (pl. szived; nyilni; nyilik; uj; ujra; csokos; csokollak; türd; sirdogálok; vígasztalja; rozsám; rozsámé; sürű; ocska; mult; elmult; útcátokban; távól; hütlen; sohajt; sohajtás; irta; ajtomon; kiséri; kikiséri; sujt; hired; vóltam; olmos; húnyom; szeliden; igy; ugy; míly; íly; fujd; bucsút; kostolja; vizen; bir; biro; anyo; sőtét; kihülhet; masirozik; teleszortam; sugd; modjára; gyujtottam); mássalhangzó hosszúsága-rövidsége (pl. varva; menyországból; viraszt; sutogsz; utánna; könyű; dallos; álva; akor; zöldeljen; halgatag; álhatatos; éjjet; istálóba; tettejére; legazdagabb; szőtes; éltt; köny; halgat; nőtem; szőtem; egyébb; szálj); zöngésülés-zöngétlenedés (pl. százik; ragyok; kivánságot [d!]; megrígatja; menyekzője; szekfűt); j-ly (pl. nyoszojája; ruhálya; folytom; tolvalynak; babálya); egybeírás-különírás (pl. térdenállva; rámborulnál; Dunapartra; agybafőbe; megsem; harcisípját; drága kőbe; vasra-verve; jóborivót; hónaalatt); hasonulásos alakok, szóelemző írásmód (pl. affelől; higy; lángal; külömb; koszorúza; ezüstel; maratam; gyógyísd; ejsetek; hajcsad; legej; keztem; nefelets; felets). Akadnak ún. ’kombinált’ lapszusok is (pl. sohalytásom; nemis bir; elmúhat az ifjuságom; eregy babám fordisd meg a ménes elejét; szöllő; nagy-órú; kejfel; siras-siras; kéknefelets; hállájuk; egymás-é).
Nem gondolnám, hogy e hibák komolytalanná tennék a gyűjteményt, vagy rossz fényt vetnének Juhász Nagy Vilmosra. A börtönviszonyok kultúraellenes légköre meghatározó módon hatott mind a szövegek külalakjára, mind a helyesírására. Nem közelíthetünk (csak) tanáros pedantériával egy meggyötört ember élet-dokumentumaihoz. Amint valamelyest normalizálódtak a körülmények, jelentősen kevesebb lett a tévesztés (nagyjából a 330-as sorozattól kezdődően). Ugyanez elmondható börtönből írt leveleiről is. Juhász Nagy Vilmos sajátos nyelvhasználatát (a kiragadott példáktól függetlenül) a -ba, -be (illativusi) helyett a -ban, -ben (inessivusi) toldalék elő-előforduló alkalmazása jellemzi leginkább (nyelvhelyességi hibaként többnyire a fordítottja szokott előfordulni). Erre börtönleveleit tanulmányozva fi gyeltem fel, s persze találtam a dalszövegek közt is hasonló eseteket. (Pl. kimegyek a temetőben; anyjához készül Lengyelországban; bokrétában szedni; mély sírban temettél; édesanyám menjen a templomban; nem megyek el a templomban; oda várlak ölelő két karomban; fektessétek szép paplanos ágyban; bánatimat borban folytom; szerelmes lett a nap a holdban, a hold meg a csillagokban; kétkaromban idezárlak; házatokban vissza sose mennél; mennek a fonóban a lányok; városban elmegyek máma; én Istenem mért is néztem egy betyár szemében; gyere velem az erdőben kék ibolyát szedni; mikor belenéztem a szemében; ide húzzad a fülemben; elmegyek én idegenben más hazában.) E jelenség a -ba, -be és a -ban, -ben toldalékok bizonytalan használatát mutatja. Talán valamelyik tanítójának a vesszőparipája lehetett az egyértelmű megkülönböztetés, ám ahol nem kapott sugalmazást a nyelvérzékétől, a -ba, -be helyén (alkalmasint) a -ban, -ben alakot használta, s e gyakorlatán később sem változtatott.
Az olvasáshoz (esetleg nótázáshoz…) szánt kalauzunk lezárásaképpen meg kell említenem azt a sejtésemet, miszerint Juhász Nagy Vilmos nyelvileg „kottázta” a dalokat. A helyesírási hibák nem csekély hányada a dallamkövető írásmód következménye: a dallamív szerint kurtította vagy nyújtotta a magán- vagy mássalhangzókat, végletekig vitte a fonetikát (a hangzósságot), mert ceruzacsonkját az akusztikai élmény pontos rögzítésének igénye vezette. Így a zenei frázisok átíratták vele a szóelemzés analitikáját és az egybe- és különírás szintagmatikus szabályait. Nos, nincs felmentés a helyesírás szigorú szabályai alól, és nem lehet mindent ráfogni a muzikalitásra, mégis gondolnunk kell erre a mellékkörülményre is.
Kovács Imre Attila